Regisegkereskedes.hu+(3630)1999-441

Festő, grafikus. Művészeti tanulmányait a budapesti Mintarajziskolában kezdte Székely Bertalan és Lotz Károly irányításával. 1886-ban került ki Münchenbe, ahol egy évig Hackl növendéke volt a Képzőművészeti Akadémián, majd a Hollósy-körhöz csatlakozott. 1887-ben az ifjú művésznövendék a bajor fővárosból a művészetek központjába, Párizsba utazott. Csók István és Ferenczy Károly társaságában a Julian Akadémián képezte magát, Fleury és Bouguereau korrigált neki, de sokkal erősebben hatott rá Bastien Lepage és Dagnan Bouveret művészete. Iványi itt tapasztalta meg, milyen is a francia későnaturalizmus, mely annyira lázba hozta a Hollósy-kört. 1889-ben állította ki "Esti szürkület" című tájképét a Műcsarnokban, ahol ezután egyre gyakrabban szerepelt. 1890-ben festette "Isten kardja" című alkotását, a következő évben pedig "Ave Maria" című kompozícióját, amelyek a Bastien Lepage-i finom naturalizmus szellemében fogantak. Tökéletesen tolmácsolták a kiválasztott mester művészetét. 1892-ben Ferenczy Károly társaságában Párizsból visszatért Münchenben és műtermet bérelt. Hollósy társaságához csatlakozva, már sikereket felmutató alkotóként részt kapott iskolájának vezetésében. Több évet töltött Münchenben és sűrűn küldte műveit a Műcsarnok bemutatóira, melyen 1892-ben láthatta először a műkedvelő közönség, a "Pásztoroknak megjelenő angyal" című festményét. Nagy sikert aratva elnyerte a Műbarátok Körének 1000 forintos ösztöndíját. 1893-ban az orosz peredvizsnyikek művészetéhez közel álló nagyszabású képet festett (Nihilisták sorsot húznak), amely nagy feltűnést keltett. 1894-ben Egyiptomban járt, s megalkotta a "Szent család" című kompozícióját. A millenniumi kiállításra készült "Tatárjárás után" című nagyméretű történelmi alkotása. 1896-ban Hollósyval ő is Nagybányára ment, egyik alapítója lett a művésztelepnek, s egyik népszerű tanára a festőiskolának. Miként Ferenczy Károly is, megtelepedett a bányavárosban, s már nem csak nyaranta járt le oda festeni. Rövidesen családot alapított, feleségül vette B. Irént, a helybeli görög katolikus esperes lányát. Itt festett alkotásain a plein air problémáját pendítette meg, művészetére főleg Ferenczy Károly hatott. Egymás után festette meg azokat a műveit, amelyekkel hírnevét megalapozta: Holdfelkelte (1899), Völgyben (1900), Bércek közt (1901), Itatás (1902), Tavaszi kirándulás (1903), Fehér szoba (1904), Ruhaszárítás (190?). Vásznain a fénnyel telített színek, a napolvasztotta sárgák, okkerek, kobaltkékek, harsogó zöldek érvényesülnek. Megalkotásukkal Grünwald a magyar festészet jelentős koloristái közé lépett elő. 1903-ban Nagybánya kisszámú evangélikus közössége őt kérte föl templomuk oltárképének megfestésére (Jézus a Getsemáné kertben). 1904-ben megkapta a Franknói-díjat és a sorvasztó tüdőbajával küszködő Maticska Jenővel Rómába utazott. Már a következő évben visszatért Nagybányára és 1906-ban megrendezte első gyűjteményes tárlatát a Nemzeti Szalonban. Czóbel Béla és a Párizsban megfordult pályatársai hatására stílusán változtatott, elfordulta a nagybányai szigorú természetelvűségtől, Paul Gauguin expresszionizmusa felé közeledett. E korszakának legjelentősebb műve a Révai-villa számára festett "Vendégség" című alkotás. 1909-ben a MIÉNK kiállításán már nagyszabású dekoratív festményekkel szerepelt. 1910-ben a kecskeméti művésztelepre költözött, ahová Kecskemét városa hívta meg. A kecskeméti telep megalapításával a festő pályája elvált a nagybányaiakétól. Éveken keresztül vezetője és tanára volt a művésztelepnek, monumentális dekoratív feladatokkal foglalkozott. Itt alkotta meg dekoratív kompozícióit: a Kecskeméti Kaszinó homlokzatát díszítő allegórikus csoportjait (1912), majd a "Tavasz ébredése" című művét (1913), melyre a Műcsarnokban megkapta az állami kis aranyérmet. 1919-ben a Balaton környékén telepedett meg. Itt alkotta 1920-ban egyik legmegragadóbb tájfestményét, a nevezetes "Kútágas"-t, majd a Balaton vízének és egének fény- és színjátékát megérzékítő munkáinak hosszú sorát. Közben állami megrendelésre a debreceni egyetem aulája számára egy nagyméretű történelmi kompozíciót készített. A festészet mellett grafikai tevékenysége is jelentős volt. Számos színezett rézkarcot (Pihenő cigányok a Balaton partján stb.), ceruzarajzot (Golgota, 1916; Slevenszky Lajos arcképe, 1925; Itatás; Alvó nő, 1921 stb.) és vízfestményt (Önarckép, 1916) készített. A Király színház új darabjához, a Mézeskalácshoz díszleteket tervezett, a "Greco" gobelinszövő cégnek készített kartonokat. Ez utóbbiak közül "Táncolók" c. kompozícióját többféle elgondolás szerint vitte fel vászonra. A nagybányai, Európa szerte híres festőkolónia alapító mesterei között az ő művészete követte legrugalmasabban mozgalmas korának stílusváltozásait, a legváltozatosabb munkásságú magyar festőművészek egyike volt. Stílusának minden változásán át hűséges kísérője volt eredendően komponáló tehetsége és elragadó színfantáziája. Díjak: a párizsi nemzetközi tárlat III. osztályú érme; a Lipótvárosi Kaszinó 1000 koronás díja; III. osztályú érem (Saint Louis); Ráth György-díj; Állami Nagy Aranyérem; a barcelonai világkiállítás nagy aranyérme. Alkotásai helyet kaptak a Magyar Nemzeti Galériában, több magyarországi és külhoni múzeumban, hazai és külföldi magánygyűjteményekben. (Éber, ML, MJ-NMF, RI-NM ú.k., Telepy Katalin: Iványi-Grünwald Béla)

1882-1884 között a budapesti Mintarajziskolában Székely Bertalan és Lotz Károly tanítványa volt. 1886-ban a müncheni Akadémián Hackl-nál, majd Párizsban a Julian-akadémián tanult. Erősen hatott reá Bastien Lepage és Dagnan-Bouveret művészete. Később visszatért Münchenbe és Hollósy köréhez kapcsolódott. A 90-es években készült művein a Bastien-Lepage-i, naturalisztikus tendenciái tükröződnek (Hadúr kardja, 1890. MNG; Áhitat 1981, MNG). 1896-1909 közötti nagybányai korszakában a művésztelep Ferencz Károly által meghatározott, plein-air törekvésű ágához kapcsolódott. 1902-ben alakuló Nagybányai Szabad Festőiskola egyik vezető tanára. Az itteni évek korszakának csúcspontját jelenti (Ruhaszárítás, 1902. MNG, Háromkirályok, 1903). 1904-ben elnyerte a Fraknói-djíat. 1911-től 1918-ig a kecskeméti művésztelep vezetője volt. 1915 körül lezárult stilizáló, dekoratív kecskeméti korszaka. Alföldi tájképein ismét a realisztikus megközelítés felé fordult (Gémeskút, 1924). Később a Balaton vidékén eleinte barokkosan mozgalmas, majd egyszerűségre törekvő, valósághű képet festett. Későbbi éveiben egyre gyengébb kvalitású csöndéletei és cigánytémájú képei jelentek meg. 1913-ban a Tavasz ébredése c. festménye a Műcsarnok kis aranyérmét, 1915-ben a Toilette c. műve állami aranyérmet, 1930-ban a Cigányok c. képe a barcelonai világkiállítás nagy aranyérmét nyerte. A Művészház elnöke, a Szentendrei Festők Társaságának elnöke, a MIÉNK és a Szinyei Társaság tagja volt. - Irod.: Lázár Béla: Iványi Grünwald Béla. Bp. 1921.; Réti István: A nagybányai művésztelep. Bp., 1954; Telepy Katalin: Iványi Grünwald Béla. Bp., 1976 és 1985.

Festő, grafikus. Művészeti tanulmányait a budapesti Mintarajziskolában kezdte Székely Bertalan és Lotz Károly irányításával. Ezt követően egy évig Hackl tanítványa volt a müncheni Képzőművészeti Akadémián. Párizsban a Julian Akadémián Fleury és Bouguereau korrigált neki, de sokkal erősebben hatott rá Bastien Lepage és Dagnan Bouveret művészete. Itt ismerkedett meg Ferenczy Károllyal. 1892-ben Párizsból visszatért Münchenbe és műtermet bérelt. Több évet töltött Münchenbe és sűrűn küldte alkotásait a bp.-i Műcsarnok kiállításaira, melyen először 1889-ben szerepelt "Esti szürkület" c. tájképével. Ugyanitt állította ki 1890-ben "Isten kardja", 1892-ben a "Pásztoroknak megjelenő angyal" című képeit is. Az utóbbival elnyerte a Műbarátok Körének 1000 forintos ösztöndíját. 1894-ben nagy feltűnést keltett a "Nihilisták sorsot húznak" c. nagyméretű kompozíciójával. Münchenben megismerkedett Hollósy-val és azokkal a fiatal művészekkel, akikből utólag a nagybányai művészcsoport magja alakult. A millenniumra megfestette "Tatárjárás után" című nagyméretű történelmi művét. 1896-ban ő is Nagybányára ment. Egyik alapítója lett a művésztelepnek, s egyik népszerű tanára a festőiskolának. Tizennégy évig rendszeresen visszatért Nagybányára, és egymás után festette azokat a műveit, amelyekkel hírnevét megalapozta: Holdfelkelte és Isten kardja (1899), Völgyben (1900), Bércek közt (1901), Itatás (1902), Tavaszi kirándulás (1903), Fehér szoba (1904). 1904-ben megkapta a Franknói-díjat és Rómába költözött. Már a következő évben visszatért Nagybányára és 1906-ban megrendezte első gyűjteményes kiállítását a Nemzeti Szalonban. Ebben az évben stílusán is változtatott, Gauguin expresszionizmusa felé közeledett. E korszakának legjelentősebb alkotása a Révai-villa számára festett "Vendégség" című alkotás. 1907-ben a kecskeméti művésztelepre költözött, ahová Kecskemét városa hívta meg. Éveken keresztül vezetője és tanára volt a művésztelepnek. Itt festette meg nagy dekoratív kompozícióit: a Kecskeméti Kaszinó homlokzatát díszítő allegórikus csoportjait (1912), majd a "Tavasz ébredése" című művét (1913), melyre a Műcsarnokban megkapta az állami nagy aranyérmet. 1919-ben a Balaton környékén telepedett meg. Itt festette 1920-ban egyik legmegragadóbb tájképét, a nevezetes "Kútágas"-t, majd a Balaton vízének és egének fény- és színjátékát megérzékítő alkotásainak hosszú sorát. Közben állami megrendelésre a debreceni egyetem aulája számára egy nagyméretű történelmi kompozíciót festett. A legváltozatosabb munkásságú magyar festőművészek egyike volt. Stílusának minden változásán át hűséges kísérője volt eredendően komponáló tehetsége és elragadó színfantáziája. 1930-ban a barcelónai világkiállításon nagy aranyérmet nyert. Életének utolsó szakaszában műveinek minősége mindjobban hanyatlott. Impresszionisztikus, erőteljes koloritú festészete a műkereskedői szint mezsgyéjére szorult. Művei helyet kaptak a Magyar Nemzeti Galériában, számos magyarországi és külhoni múzeumban, köz- és magánygyűjteményben. (Éber, ML)

Festő, a nagybányai művésztelep alapító tagja. Életműve három nagy periódusra oszlik: 1889-től 1909-ig a nagybányai művésztelep jellegzetes vonásai, ezután stilizáló törekvések figyelhetők meg festményein, majd a húszas évek után az alföldi festők hatását magába ötvöző impresszionista. A Mintarajziskolában Székely Bertalan növendéke volt, 1886-ban Münchenben a Hollósy-körhöz kapcsolódott, 1887-ben Párizsban a Julian Akadémián tanult. 1889-től szerepelt kiállításokon. 1890-ben festette Isten kardja c. kompozícióját,a következő évben pedig Ave Mária c. képét, amelyek a Basten Lepage-i finom naturalizmus szellemében fogantak. 1892-ben Ferenczy Károly társaságában visszatért Münchenbe, ahol ismét Hollósy köréhez csatlakozott. 1893-ban az orosz peredvizsnyikek művészetéhez közel álló nagyszabású zsánerképet festett (Nihilisták sorsot húznak). 1894-ben Egyiptomban járt (Szentcsalád). A millenniumi kiállításra készült hatalmas képe a Tatárjárás után. 1896-tól Nagybányán dolgozott. Itt festett képein a plein air problémáját pendítette meg, művészetére főként Ferenczy Károly hatott. Képei közül kiemelkedik a Holdfelkelte (1896), a szabad térben kosztümös figurákat jelenítő Bércek közt (1901), a derűs hangvételével, ízes festőiségével a legszebb magyar tájképek közé tartozó Itatás (1902) és a Tavaszi kirándulás (1903). Ez utóbbi két kép jellemzi leginkább e periódus plein air törekvését. 1903-tól 1905-ig napfényes, derűs képek sorát alkotta, melyek között a legnagyobb szabású az 1903-as keletű Három királyok. 1904 őszén elnyerte a Fraknói-féle római ösztöndíjat. 1907-től kezdve a Párizsban járt fiatalok, az ún. "neosok" hatására elfordult a nagybányai szigorú természetelvűségtől, és a MIÉNK 1909-i kiállításán már nagyszabású dekoratív képpel szerepelt (Révai Mór villájába készített Vendégség v. Tavasz c. kompozíció). Csakhamar el is távozott Nagybányáról, Kecskemétre költözött, ahol monumentális dekoratív feladatokkal foglalkozott, és vezette a kecskeméti művésztelepet. 1920 után Munkácsy és Paál László tradíciójához kapcsolódó tájakat festett, de festményeinek minősége mindjobban hanyatlott, s impresszionisztikus stílű, erőteljes koloritú festészete a műkereskedői szint mezsgyéjére szorult. - Irod. Lázár B.: I. G. Bp., 1921; I. G. B. Tizenkilenc kép (A művész önéletrajzával). Gyoma, 1952; Réti I.: A nagybányai művésztelep. Bp., 1954.<br /> Németh Lajos

Tanulmányait Budapesten, Münchenben és Párisban végezte s 1896-ban Nagybányán telepedett le, mint az odavaló művésztelep egyik alapítója, utóbb tanára is. Itt festette erőteljes színű, hangulatos, naturalista felfogású képeit (est a karámban, Itatás, Ruhaszárítás), amelyek stílusa egy római út után kötöttebbé lett. Miután a kecskeméti művésztelepre költözött, hol annak egy ideig vezetője volt, inkább a formát, a dekoratív értéket hangsúlyozó s a renaissance értelmében felépített kompozíciójú, többnyire nagyméretű aktos képeket festett. Ezek után Dunántól, főképp a Balaton környékén működött, s itt ezt a kötöttséget újra festőiség váltotta fel, mélyre hangolt, kevés színű, egyszerű előadású, de annál tősgyökeresebb, magyaros tájképek (parasztudvarok, faluvége, boglyák, szérűk stb.) egész során. Fejlődésének minden állomásán nagy sikereket ért el itthon és a külföldön s vezető mestereink sorába jutott. Illusztrációkat is rajzolt (Kiss József verseihez). - Irodalom: Lázár Béla (Az Ernst-Múzeum Művészkönyvei)