Klarinét
Más nyelveken
angol: clarinet francia: clarinette német: Klarinette olasz: clarinetto
Besorolás
aerofon → fúvós → egyszerű nádnyelves fafúvós
Csőhossz	b-hangolású: 67 cm
Rokon hangszerek	szaxofon, nádduda, tárogató
Hangszerjátékos	klarinétos
Hangterjedelem
írott hangterjedelem

A klarinét egyszerű nádnyelves fúvókával működő fúvós hangszer. A szimfonikus és fúvós zenekarok, a dzsessz, klezmer, cigányzenei és népzenei együttesek fontos hangszere. Hangterjedelme az összes fúvós hangszer között a legnagyobb, közel négy oktáv, legmélyebb hangja e, legmagasabb hangja c''''.

 Története

A nádnyelves hangszerek közül talán a klarinétnak van a legrégibb múltja. A nádból készült egyszerű idioglott pásztorsípok (vagyis ahol a sípnyelv a test anyagából van hasítva, pl. a magyar nádduda) működési elvük alapján rokoníthatók vele, hiszen ezek is egynyelves nádsíppal és hengeres „furattal” rendelkeznek. A középkortól chalumeau nevű elődje volt használatban, de csupán népi hangszerként. Johann Christoph Denner (1655-1707) újításai (1701 és 1704 között) tették lehetővé a hangszer hangterjedelmének kiszélesítését, illetve, hogy ezt a hangterjedelmet kvintelő jellege ellenére megszakítás nélkül foghassa át. Denner újítása, az átfúvólyuk révén megszólaltatható lett egy magasabb regiszter, melynek hangzása vetekedett a 18. századi trombita magas, fényes clarino regiszterének hangjával. A hangszer innen is kapta a nevét: clarinetto. Johann Gottfried Walther 1732-ben megjelent Zenei Lexikonában említést tesz a clarinetto-ról, melyet egy széles fúvókával rendelkező, távolról trombitának hangzó hangszerként említ. Ez a hangzás meghatározta a hangszer zenekarban betöltött szerepét is.

A 18. század végétől a zeneszerzők nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a hangszer alsóbb regisztereinek, így a korábbi harsány, trombitaszerű hangzás helyett a lágyabb, sötétebb tónus került előtérbe. Ennek legnagyobb úttörője Wolfgang Amadeus Mozart (1756-1791) volt, aki az A-Dúr klarinétverseny (KV. 622) megírásával nagyban ösztönözte a zeneszerzőket a klarinét teljes hangterjedelmének kihasználására. [1]

Hyacinthe Klosé klarinétművész és Louis-Auguste Buffet hangszerkészítő együttműködésével 1839 és 1843 között fejlődött ki a „francia rendszerű” (Boehm) hangszer. Klosé és Buffet a fuvola Theobald Böhm által kifejlesztett billentyűzetét adaptálták a hangszerre. Németországban és Ausztriában a régebbi, Iwan Müller által kifejlesztett „német rendszerű” (Öhler) klarinét terjedt el. A klarinét zenekarbeli státusza Beethoven munkássága révén vált véglegessé.

Napjainkban a klarinét széles körben használt hangszer. A fúvószenekarban a klarinét olyan, mint a szimfonikus zenekarban a hegedű, több szólamot is alkalmaznak benne, több hangszerrel. A nagyzenekarban 2-3 klarinét és egy basszusklarinét, a kamarazenekarban pedig 1-2 klarinét lehet.

 Részei

 A nád

A klarinét hangja egy nádból készült vékony lemezke rezgéséből ered. Ez a nádnyelvecske kb. 1–2 mm vastag, egyik felülete sík, a száj felőli vége 0,1 mm-re el van vékonyítva, a másik vége a hangszer csőrszerű fúvókájához van erősítve úgy, hogy befedhesse az azon lévő befúvó nyílást. Megfúvásakor rácsapó nyelvként működik, tehát periodikusan nyitja-zárja a levegő útját, ezáltal nyomásingadozást hoz létre. Ebből adódóan a hangszer akusztikai szempontból egyik végén (a sípnál) zárt csőnek tekinthető. A nádnyelv kényszerrezgést végez, rezgésszámát a hangszertest csőrezonanciájának móduszai határozzák meg. Mivel a nád a zenész alsó ajkával érintkezik, annak is szerepe van a hangképzésben, feszessége, szorítása hatással van a létrejövő hang milyenségére.

A nádakat 1-től 5-ig számozzák, a legelterjedtebb a 2-es, a 2,5-ös és a 3-as. Művészek legalább 3-as nádakat használnak. Számozásuk a nád hajlékonyságából adódik, minél nagyobb a szám, annál erősebb, nehezebben hajló.

A test

A klarinét testének anyaga hagyományosan grenadilfa, de készülhet még paliszanderfélékből, afrikai fekete fából, műanyagból, vagy fémből is. A test anyaga a napjainkban egyre elterjedtebb „green line” is lehet, egy szénszálakkal vegyített ébenporból készült anyagból.

Az oboa kúpszerű furatától eltérően belső ürege hengeres, de az alsó vége felé tölcsérszerűen kiszélesedő. A leggyakrabban használt B-klarinét furatának átmérője 14–15 mm körüli. A legtöbb fafúvós hangszerhez hasonlóan a különböző hangmagasságok előállítására hanglyukak szolgálnak, amelyek a rezonáló légoszlop hosszúságát szabályozzák a hangszertestben. A hanglyukak nyitását-zárását bonyolult, fémből készült billentyűzet végzi, mely elősegíti, hogy minden kromatikus hang pontosan megszólaltatható legyen.

A klarinét teste akusztikai szempontból egyik végén zárt hengeres csőként viselkedik, ami azt eredményezi, hogy a klarinét kvintelő hangszer. Ez azt jelenti, hogy hangspektruma túlnyomórészt a páratlan rendszámú részhangokat tartalmazza, tehát az első megszólaló felhang az alaphangtól nem oktáv, hanem duodecima (oktáv(8) + kvint(5)) távolságra van. Ennek nem csak a hangszín szempontjából van jelentősége, hanem abban is, hogy átfújáskor is ennyivel lesz magasabb a hangja. Ebből következik, hogy egy-egy fekvésben, regiszterben 19 alaphangot kell képezni, ezért a klarinétnak bonyolultabb, összetettebb billentyűzetre van szüksége, mint mondjuk a fuvolának.

 A klarinét részei

• fúvóka (szorítóval, ami a nádat fogja a fúvókához)
• nád
• hordó (ezzel a részével lehet hangolni)
• felső rész
• alsó rész
• tölcsér