Anthony van Dyck
Önarckép napraforgóval – Levey szerint a napraforgó királyi patrónusát jelképezi, a keresztbe vetett aranylánc pedig a tőle kapott ajándék
Született	1599. március 22. Antwerpen
Meghalt	1641. december 9. (42 évesen) London
Sírhely	Szent Pál-székesegyház

Sir Anthony van Dyck (Anthonis van Dyck) (ejtése hollandosan: [antónisz fan dejk], angolosan: [entoni ven dájk]), (Antwerpen, 1599. március 22. – London, 1641. december 9.) flamand festő. Peter Paul Rubens tanítványa és segítőtársa, majd udvari portréfestő I. Károly angol király udvarában. Keresztnevének ismert változatai: az angolos Anthony [entoni], a latinos Anthonis [antónisz], a franciás Anthonie [antoni], a németes Anton [Anton] és az eredeti flamand Antoon [antón].

• 
   

 

 Tanulóévei 

Van Dyck Antwerpenben született, jómódú családban. Tehetsége korán megmutatkozott, és 1609-re már Hendrick van Balennél tanult festészetet. 1615 körül vált független festővé, és közös műhelyt állított fel a még nálánál is fiatalabb ifj. Jan Brueghellel. Tizenöt éves korára már magasan kvalifikált, rutinos művész volt, amit 1613–14 közt datált önarcképe is mutat. 1618 februárjában felvették szabad mesternek az antwerpeni Szent Lukács-festőcéhbe. Néhány év múlva már Antwerpen és egész Észak-Európa fő segéde volt. Így Peter Paul Rubensé is, aki sokszor alkalmazott művészeket alvállalkozónak óriási műhelyében. Roppant nagy hatással volt a fiatal művészre. Rubens így hivatkozott a tizenkilenc éves fiatal művészre: „embereim legjobbja.” Kapcsolatuk eredete és igazi mivolta nem tisztázott. A feltételezések szerint Van Dyck már 1613-tól Rubens embere volt, mivel még korai munkái sem mutatnak Van Balen-stílusnyomokat, de erre nincs egyértelmű bizonyíték. Ugyanakkor Rubens dominanciájával a kicsi és hanyatló Antwerpenben érthető, hogy Van Dyck pályája nagy részét külföldön futotta be, és csak időszakonként tért vissza szülővárosába. 1620-ban például Rubens Antwerpen jezsuita templomának (mára megsemmisült) falfestményeire vonatkozó, a főtanács és közte létrejött szerződésben Van Dyck megjelölése: a szakember, aki a Rubens-tervek festését elvégzi.

Jelentősége

Holbein részleges említése mellett Van Dyck és kortársa, Diego Velázquez voltak az első festők, akik tehetségük folytán udvari portréfestők lettek. A kissé fiatalabb Rembrandt van Rijn egy ideig ugyancsak portréfestőként dolgozott. A zsánerkép portréfestészeti hierarchiának kortárs teóriájában munkáik az összesnek relatíve kis részét képviselik, a velük töltött idővel összevetve (ami abszolút értékben számos azért). Például Rubens csak közvetlen környezetében festett portrét, de Európa legtöbb udvarának dolgozott, anélkül, hogy szorosabban kapcsolódott volna egyikükhöz is.

 Művei

Marie-Louise Tassis arcképe (Lichtenstein-gyűjtemény, Vaduz)

Több ok miatt a 17. században nagyobb igény mutatkozott a portrék iránt, mint bármely más műfaj után. Van Dyck megpróbálta rávenni Károlyt, hogy a fehérház bankettermének díszítésére a térdszalag rend történetét ábrázoló nagyszabású sorozatokkal bízza meg. A terem mennyezetét korábban Rubens óriási mennyezetfestményekkel díszítette – amiket Antwerpenből küldött.

Egy fal tervrajza maradt meg, de 1638-ra Károly szűkös büdzséje nem tette lehetővé a munkák folytatását. Ilyen problémája nem volt Velazqeznek, ugyanúgy Van Dyck mindennapjai nem voltak triviális udvari kötelezettségekkel tele, ahogy Velazquezé. Párizsi látogatásai alkalmával, utolsó éveiben Van Dyck megpróbált elnyerni egy megbízást a Louvre nagy galériájának kifestésére, eredménytelenül.

Fennmaradt Van Dyck történelmi festményeinek egy listája, melyet Belliori készített, Sir Kenelm Digby információira támaszkodva. Ismereteink szerint ezek egyetlen darabja sem maradt fenn, bár a királynak készült Erosz és Psziché igen. Sok más munkája azonban látható. Ezek inkább vallási, mint mitológiai témájúak, és bár nagyon szép művek, nem érik el Velasquez történelmi vásznainak szintjét. Korai művei inkább Rubens stílusát mutatják, bár van köztük néhány rendkívül egyéni szicíliai képe.

Van Dyck portréi természetesen hízelgőbbek, mint Velasquezéi. Mikor Sophia, később Hannover választófejedelem asszonya, 1641-es hollandiai száműzetésében ezt írta: „Van Dyck csinos portréi minden angol női szépség gyönyörű érzetét keltik bennem. Úgyhogy meglepődve tapasztaltam, hogy a királyné, aki gyönyörű a festményen, igenis alacsonynak tűnt, amint felemelkedett székéből, hosszú vékony karjaival és védelmi fegyvernek beillő fogaival a szájában… ” [3] Ebből kiderül, Van Dyck olyannak festette az angol arisztokratákat, amilyeneknek ők magukat láttatni szerették volna, ez azonban nem ellenkezett a festő természetével, aki saját arisztokratikus magatartásával közéjük tartozónak érezte magát.

Néhány kritikus Van Dycknek tulajdonítja, hogy a stílus a már kialakult, nehézkes angol portréfestési tradíciótól – legfontosabb képviselőik William Dobson, Robert Walker és Issax Fuller – egy természetesen elegáns lágyság felé tért el Van Dyck követőinek kezében, ezek például Lely vagy Kneller. Mondván, a konvencionális nézőpont mindig kedveltebb volt: „Ahogy Van Dyck idejött, elterjesztette az arcfestést. Innentől fogva… noshát, Anglia magasan kiemelkedett a festészet ezen ágában.”[4] A hagyomány szerint Thomas Gainsborough halálos ágyán azt mondta: " mindannyian a mennybe megyünk és Van Dyck lesz társunk."

Egész kevés, Angliában készült tus és akvarelltájkép maradt fenn, ami viszont fontos szerepet játszott a flamand vízfestéses tájkép tradíciójának Angliába exportálásában. Néhány, talán csak tanulmány festményei számára, de sokat szignózott és datált, és valószínűleg befejezett munkaként kezelt majdani ajándék gyanánt. Rye, a kontinens kikötője az egyik legrészletesebb köztük, ami azt mutatja, hogy Van Dyck alkalmanként fogott neki jó szélre vagy áradásra várva.

Nyomatok

Itáliából visszatérve, antwerpeni időszaka alatt kezdhetett bele az ikonográfiába. Ennek eredménye nagy számú nyomatsorozat lett – kitűnő kortársak félalakos portréival. Rajzokat is készített és tizennyolc portrét maga vésett meg. Briliáns módon jelölte a fej és az alak fő vonalait a vésnök számára. Gyors munkáiban megjelenik minden nagysága, amit a művészetben valaha elért.

Mégis, a sorozatokat teljesen megrajzolva adta át a míveseknek, akik mindent rajzai után véstek meg. Saját vésései valószínűleg csak halála után kerültek nyilvánosságra, ebben a korai állapotok nagyon ritkák. Nyomólapjai csak munkája befejeztével kerültek nyomtatásra, némelyiküket hozzáadott véséssel továbbfejlesztették, néha elhomályosítva az ő véseteit. Van Dyck folytatta nyomatok készítését egészen Angliába való elindulásáig és valószínűsíthető, hogy az Inigo Jonest már londoni tartózkodása során készítette el.

A sorozat nagy sikert aratott, de egyetlen próbálkozása volt a nyomtatás területén. Portréi jövedelmezőbbek lehettek, és állandó kötelezettségei voltak. Halálakor nyolcvan nyomólemezt tartottak számon, ötvenkettőt más művésztől, és tizennyolc saját vésésűt. Kiadók vették meg, és időnként újra munkálták az évszázadok során megkopott nyomólemezeket. További sorozatok is hozzáadódtak a késő 18. századból. A Calcographie du Louvre vette meg őket, 1851-ben.

Az ikonográfia nagy hatással volt más művekre mint a reproduktív nyomatkészítés kereskedelmi modellje. A mára elfeledett portrényomat sorozatok borzasztó népszerűek voltak egészen a fotográfia megszületéséig: „Ezeknek a sorozatoknak a fontossága abban rejlett, hogy a képek óriási repertoárját nyújtották, jórészt a portréfestőket fosztva meg vele… szerte Európában több évszázad során”. Van Dyck briliáns kontúrstílusa, ami a nyitott vonalakon és pontokon állt, éles kontrasztban volt a kor másik nagy portréfestője, Rembrandt munkáival. A 19. századig kellett várni, hogy feltűnjön értéke. A portréfestészet utolsó fő fázisának festőire, mint Whistler viszont nagy hatást gyakorolt. Hyatt Mayor írja: „A vésnökök mindig is tanulmányozták Van Dycket, remélve, hogy megéreznek valamit a briliáns direktségéből, jóllehet senki sem remélheti, hogy akárcsak megközelíti egy Rembrandt komplexitását.” 

Forrás: wikipédia